Á ez csak a nyitókép, hogy el ne feledjem meghatódottságomban, hogy mennyire kópé a gyerekem. (Ő az, a kutyaházban!)
Merthogy történt ma, hogy az egész család itthon délelőttözött, az ebéd nagy része már kész volt tegnapról, gondoltam volt, itt a palacsintasütés ideje. deminthogy egyedül már nem is menne, hát jött a segítség. és komolyan megható volt, mert szinte egyedül keverte ki a tésztát, az elején, mikor sűrű volt nagyon, segítettem, ketten fogtuk. de nem volt maszatolás, direkt rosszalkodás, tisztább maradt a konyha, mintha én csináltam volna. mondjuk ez nem nagy szó, de a másfélévest azért dicséri!
A sütéshez érve, azért megunta, elment kicsit ugrálni az édesapja hasán, meg kipakolni a pizsamás fiókját ... Mire ezekkel végzett, kisült az első, ami köztudottan kóstoló... a kópéság itt kezdődött. Kértem szépen, üjön az asztalhoz. de egyedül? (peeeszeanya! ti se ültök...) de azért adtam neki tányért, mert meg voltam hatódva. (...) azt gyorsan összetörte, és rohangálás közben elfogyasztotta a túl vastagra sikerült elsőt:
Aztán a túl vékony másodikat:
Aztán köszönte szépen jóllakott, és unatkozni is kezdett, úgyhogy bement a gardróbba, megkereste a páratlanzoknis zacsit (amibe az egyre szaporodó páratlan zoknikat gyűjtöm, abban a reményben, hogy egyszer meglesz a párjuk) és egyenletesen szétterítette a tartalmát a fürdőkádban, a maradékot pedig gyakorlott mozdulatokkal behajigálta az ágy alá, de olyan mélységbe, hogy azért legyen benne kihívás, ha az ember kiszedné.
hát mi így...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése